Nyomtatás

Létezik-e, létezhet-e nemzeti zene a XX. század második felében Magyarországon:

A XX. század elején született és egyre inkább tért hódító művészetideológia, a kozmopolita jellegű modernizmus megkérdőjelezte a nemzeti kultúra és ezen belül a nemzeti zene létjogosultságát. Ez a nézet különösen a II. világháború után vált uralkodóvá. /Darstadti iskola/. Évtizedeken keresztül mást sem hallottam, először rejtett csatornákon, majd egyre nyíltabban, - ellentétben a hatalom felfogásával is - hogy a magyar zene, a magyar stílus az a múlt századhoz, a romantikához tartozó provinciális konzervatív szemlélet terméke. Mára már történelmi szerepét betöltötte, folytatni nem lehet. Aki korszerű, haladó, humanista és főleg modern akar lenni, s ha azt akarja, hogy műveit nyugaton is el lehessen adni, akkor szakítania kell ezzel a hagyománnyal. Ajánlatos máshova csatlakozni, másokhoz igazodni.

A magyaros hang lényegében Kodály és Bartók művészetében is egyre inkább bűnnek és árulásnak minősült. /Adorno/ E felfogás nem vett tudomást arról a tényről, hogy ők ketten a magyarság és egyetemesség szintézisének megteremtői, egyúttal példaképei minden későbbi nemzedéknek.

Természetesen az ötvenes évek Magyarországán a pártállam erőltetett egy népi hangvételű stílust, ám ez a buzgalom, a hamis alapok miatt hamar összeomlott. Még elképzelni is nehéz népi kultúrát egy olyan országban, ahol a népet elnyomják, kizsákmányolják, jogait semmibe veszik, ahol idegen érdekeket szolgál minden.

A modernizmus, mint baloldali köntösben jelentkező nyugat-európai avantgárd ideológia több forrásból táplálkozott, melyek közül egyik sem szolgálta a nemzeti kultúra ápolását. Ilyen volt például a tudomány és a technika forradalma, vagy a nemzetközi kapcsolatokban erős, de a magyar lélektől idegen városi polgárság ízlése, valamint az internacionalista jellegű kommunista mozgalom. Néhány évtized alatt megváltozott a világ. Ami a század elején rendíthetetlen erejű új és igaz eszmének látszott, mára elfáradt és a fejlődés gátjává hanyatlott. Örök igazságokról kiderült, hogy nem örökök és nem igazak, csak igaznak látszottak, hamis dolgok ügyes elleplezésére szolgáltak.

A tudományos forradalom túlnőtt hatáskörén. Mára az emberiség számára alig megfékezhető, romboló erővé vált. Többnyire a politikai hatalmat és a tőke koncentrációját szolgálja, sőt kiszolgálja. A jelenlegi és a közeljövő túlnépesedési anarchiája és az a már-már visszafordíthatatlan károsodás, amely a technikai fejlődésből kifolyólag az élővilágot éri, önmagáért beszél.

A kelet-európai országokban nemzetellenes, antihumanista erők jutottak hatalomra. Ezek az ellenséges erők, az elnémított milliók költségén építettek ketrecet az elnémított milliók számára. Ugyanezek a vezetők, a hitványság támogatásával, mint keleti fejedelmek önnön dicsőségük mámorában éltek és élnek néhány helyen még ma is, osztogatván bőven kiváltságokat szolgalelkű vazallusaiknak.

Érthető az a válság, amibe egy magát modernistának tartó művész került, amikor rájött, hogy a fasizmusellenes baloldali ideológia, melyet minden erejével szolgált, maga is fasizmust szül. /Szervánszky/

A történelmi tapasztalat segíti kijelölni a ma művészetének útját. Bizonyosnak látszik annak igazsága, hogy jelen korunk formálását, a jövő építését nem irányíthatják múlt fantomképei. Az elnyomó kezek ereje gyengül. A Földön egy új világmérető szabadságharc kibontakozásának vagyunk tanúi.

Az államok által rosszul megrajzolt határokon belül számos nép vergődik. Keresi jogait, függetlenségét, jelenét, jövőjét, kulturális örökségét, mert élni, túlélni akar. Ez a népek azért nem semmisültek meg a megpróbáltatás évtizedei, évszázadai alatt, mert nem hunyt ki, munkált bennük a belső összetartozás ősi ereje, a tradíció. Ezt a gyökeret nem tudta körtani az önkény sem tűzzel, sem vassal. Nem fogott rajta az agresszív modernista ideológia sem. A jelenlegi világpillanatban van egy új fontos elem: hatalmas küzdelmünk nem valaki, nem valakik ellen, hanem saját lelkünk megtalálásáért folyik. Megtanultuk a leckét.

Mi magyarok, akik ebben az országban élünk, /idetartoznak az elszakított milliók is/ felelősek vagyunk a Föld eme kis darabjáért. Helyettünk nem fogja senki megteremteni, megépíteni, elmondani és elénekelni azt az eposzt, melynek létrehozása itt és most a mi kizárólagos feladatunk.

Mi is része vagyunk az emberiség hatalmas kórusának. Ebben a kórusban nekünk külön, másokkal nem helyettesíthető szólamunk van. A karének hangzása nélkülünk szegényesebb lenne.

Ha hallgatunk, magunkat is megfosztjuk attól a felemelő érzéstől, hogy vagyunk. A létezés teljessége és emberi melege magasabb rendű a némaságnál és a halálnál.

Az első pillantásra nem látszik, de a zene is követi a filozófia és a társadalom változásait. Bizonyos az is, hogy a művészet: szolgálat. Szent szolgálat, melyet a közösség felemeléséért, az igazság mindenkori leplezetlen kimondásáért vállalunk. A művész minden körülmények között köteles megőrizni katarzisteremtő mágikus erejét.

A XX. században a zeneművészet, hasonlóan a testvérművészetekhez, az izmusok és ideológiák romboló hatására, elvesztette közösségformáló képességét: kiürült. Működését önként korlátozta, erőteljesen hangoztatva társadalmon kívüliségét. Ezt a tényt nem cáfolja az sem, hogy egy másik önmagát korlátozó zenei irányzat, a politikum szolgájává vált. Az eredmény ugyanaz: önkasztráció.

Bármely változatot, a l’art pour l’art-szerűt, vagy a politikát szolgáló utat, de lényegében a népétől, a gyökerektől elszakadó magatartást választhatja egy nagy, gazdag ország alkotója, de magyar soha. Nekünk minden időben teljes erőnkkel az életben maradásunkért kellett küzdenünk. Mi ma sem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy lemondjunk a kommunikáció tiszta érthetőségéről, csak azért, hogy imponáljunk egy múltban fogant idegen életérzéseket magába foglaló művészeti ideológia kisszámú letéteményeseinek, azzal a félre nem érthető céllal, hogy bármit, bárhogy csinálhatsz, csak jobb lehet, mintha azt magyarul csinálnád.

Ahol zeneszerzőink feladták a közös nyelvben gyökerező, tehát közérthető elemek használatát, ahol nem hallják meg a szülőföld hangját, lemondtak a meséről, a nemes szórakoztatásról, ott csatát vesztettünk; a zene nem találhat utat az emberek szívéhez. A művészet által feladott területeket azután benépesíti a dilettáns, butító hatású, idegen gyökerű művészeti ipar. /lótuszevők/.

Vissza kell hódítani a közönséget, meg kell nyerni az emberek bizalmát, utat kell találni legbensőbb világukhoz. A kapcsolatteremtésben az első lépést a zeneszerzőknek kell megtenniük. A második lépésben az előadóknak kell vállalniuk koruk zenéjét. Hittel, tehetségük legjavával az emberek elé tárni azt. A zenész-társadalomnak segíteni kell népünket önmagára találásának hősi erőfeszítésében. Vagy együtt tudunk haladni a teremtő megújulással, vagy növeljük elszigeteltségünket és ezzel együtt lemondunk legfőbb hivatásunkról. Lesz-e nemzeti zene a XX. század második felében Magyarországon? A kérdés költői, válaszom tudják már. Lesz, ha teremtünk. Talán már van is, de nem könnyű meghallani azt, ebben az irdatlan lármában, mikor a közvélemény befolyásolása ellenségesen manipulált és hamis.

 

HITEL 1989. október 9.