Balassa Sándor Kossuth-díjas, kétszeres Bartók Béla-Pásztory Ditta Díjas zeneszerzővel beszélgetünk arról, hogy mit jelentett számára a rendszerváltás, hogyan élte meg és hogyan ítéli meg az elmúlt húsz év történéseit.

Nem egyszerű az elmúlt húsz évet egy teljességnek felfogni, hiszen ezt megelőzően volt egy másik húsz év, sőt még előbbi húsz évek is voltak, amelyeket egy láncra fűzve kizárják azt, hogy itt véletlenül történtek volna velünk különféle dolgok. Ki kell mondanom: egyfajta nagyhatalmi játszma zajlik a világban, amelyet az európai fehér ember esze, politikája, mohósága, hatalomvágya és terjeszkedése határoz meg -, és mi itt egy provincia lakóiként szenvedjük el a sok rosszat, melyet nem a sors mért ránk, de emberi tevékenységek eredője. Szerencsére ez nem örökkétartó és változtathatatlan. Egész életemet külső erők kényszere alatt töltöttem, mintegy cenzúrázott állapotban. A mindenkori főnökök döntötték el, hogy mit kell tennem, ha boldogulni akarok.  Néhány belső emigrációban töltött esztendőt kivéve mindig aláértékelt nemkívánatos személy voltam. Kiderült számomra, hogy született vesztes vagyok, nincs jogom a korszellem alakításához, a magyarság szellemi lét-érzéseinek megfogalmazásához. Nehéz tanulóévek erőfeszítései nyomán elértem, hogy zeneszerzőként működhettem. Abban az időben Nyugat-Európából beözönlött un. modernista zenei nyelvezet kényszerítő erejének befolyását nehéz volt elkerülni, de néhány év alatt visszataláltam a kiinduló alapálláshoz, az igazi feladathoz, a magyar kultúra zenei világát kell tovább éltetnem, megőrzése mellett megújítanom. A visszatalálás évei alatt Aczél György káderei félreértették és nem ismerték fel szellemi irányultságomat, segítséget kaptam és díjakat adtak. Aztán egy adott pillanatban mindent visszavettek, a kedvezés megszűnt, sőt visszájára fordult. Elhallgatással, rágalmazással a tűrt kategóriába taszítottak. Ez a kirekesztés napjainkig  tart. Hivatásomból következően sorsom összeforrt a magyar nemzet sorsával. Felismertem, hogy a magyarságnak a költészetben van a fő művészi ereje, a költői termést a többi művészeti ág körülveszi, s együtt jelenítik meg azt a csodát, amely tisztaságával és mélységével az egyetemes művészet pótolhatatlan része. A magyar művészet ősi gyökerű, kozmikus tudást magábarejtő, mítoszteremtő szellemi erő. Ez a szent erő magához öleli az egész világot.

Úgy gondolom, ilyen kozmikus erők más népekben is élnek…

Valószínű, igen: a perui indiánoknak épp úgy van ilyen erejük, mint a Szibériában élő oroszoknak… Minden esetre a magyarság, különösen a falusi ember egybeforrott a szülőföldjével, magával a földdel és a föld megmunkálásával. A növénytermesztéssel és az állattartással olyan kapcsolatokat teremtett a természettel, amilyeneket a városi ember elképzelni sem tud. A magyar ember zsenialitása egy más tudati rétegben, a lélekvilágban és a tudásvilágban jeleskedik. Jól mutatja ezt a népzenéje a népköltészete, a magas művészetekbe való fölemelkedés-képessége, s a feltalálói leleménye, amely szinte egyedülálló a világon.

S ha ebből a környezetből kiszakad?

Ha ebből a környezetből kiszakad, elpusztul…, ha a követ lemorzsolják, homok lesz belőle és elfújja a szél. A magyar ember növényi természetű, s igen csak helyhezkötött. Ez a tulajdonsága gyengíti a nyelvtanulási hajlamát, hiszen a teljességet képes megélni egy alföldi tanyán is. Az Istent itt is megtalálhatja fűben, fában, virágban, önmagában.

A magyarság ősvallása jól mutatja ezt…

A magyarságot soha nem integrálta Európa, mert ez nem lényegi igénye ennek a népnek. Most is szinte ugyanolyan mint mikor Keletről Európába érkezett. Bár ma sem tudjuk pontosan, hogy őslakosok vagyunk-e itt ezen a földön, vagy mikor és hány hullámban érkeztünk a Kárpát-medencébe. Azok a népek, melyeknek ötfokú a zenéje, - valószínű több ilyen volt - nehezebben olvadtak bele a fiatalabb népek közösségébe. Ennek ellenére a nyugati kereszténység az elmúlt századokban valamilyen formában mégis összekapcsolta az itt élő népeket.

A magyarság eme karakteréből levezethető-e az, hogy mi történt velünk?

Ahhoz, hogy helyzetünket megértsük, át kell lépnünk a Kárpátokon és globálisan kell szemügyre vennünk környezetünket. Ami velünk történt és történik, az egy nagyobb játszmának a része. Magyarországot ugyanis zsákmányszerző hatalmak veszik körül, amelyek előre megírt forgatókönyv szerint nyerték el és azóta is erősen őrzik azokat a helyeket, városokat, várakat, melyeket a magyarok és a szászok építettek. Tapasztalatom szerint a Kárpát-medencében élő emberekben nagyobb a hajlandóság a békés együttélésre. Inkább az államhatalmi tényezők azok, melyek az elkülönülést szorgalmazzák, a népeket rossz irányba befolyásolják. Tragikus az, hogy magyarok milliói kényszerülnek egy idegen állam polgáraiként élni, míg sok magyar állampolgárnak nem sok köze van a magyarsághoz. Ez mutatja, nem az emberi, de a hatalmi szemlélet szab határt a hovatartozásnak.

Mi következik ebből korunk jellemzőit illetően?

A világ fejlődése úgy alakult, hogy az erő – a hit és a lélek világának vesztése árán – az anyagi világ és a pénzvilág rendkívüli módon megerősödött. A pénzhatalom pedig egy olyan életminőség felé kényszeríti az embereket, amely erkölcsi létezésük alapjait rendíti meg. Olyan területeket is a természetes dolgok ellen fordít sőt roncsolóan lép bele ebbe a folyamatba, hogy visszafordíthatatlan helyzetet teremthet.

Meddig lehet ezt csinálni?

Addig, ameddig az ember a tűrés határáig ér és elsöpri ezt az élősdi hódítást… Az is lehet, hogy a pénzhatalom birtokosai egymás ellen fordulnak… Abban viszont nem hiszek, hogy a viszonyok belülről megreformálhatók. Akinek pénze van, befektet és nyerni akar, nem törődik azzal, hogy az emberek többsége vesztessé válik.

Az nem lehetséges, hogy a világ kultúrájának létrehozásában jeleskedő nagy nemzetek vezetői összefogással megállítják ezt a folyamatot?

Ez utópisztikus felfogás. Az óhaj nem azonos a valósággal. Az elmúlt évtizedek azt mutatják, hogy éppen a legnagyobb gazdasági erőkkel rendelkező hatalmak saját érdekeik kiterjesztése céljából háborúkat indítanak  az övékénél ősibb és értékesebb kultúrájú népek ellen. Egyre kevesebb szerepet kap a nemes gondolat, a művészet. A világ a kiüresedés és a barbárság irányába halad, amely az emberi lét értelmét veszélyezteti. A manipuláció végletesen olyan irányba fordulhat, hogy az embereknek még a gondolataiból is kiszorítják a vágyat, hogy másképpen is lehetne élni.

Ez egy rousseau-i gondolat…

Igen, de a hatalom tulajdonosainak az az érdeke, hogy az emberek az ő céljaikat szolgálják.

Hol itt a hatalom bölcsessége?

A hatalomnak nincs bölcsessége, csak érdekei vannak. A hatalmi érdek teremtette a multikultúrát. Ez egy olyan kotyvalék, amelyben minden eredetiség megsemmisül. Olyan, mintha  a gulyáslevesbe mákostésztát kevernénk egy kis bambuszcsírával. A kultúrák az évszázadok során hatottak egymásra, úgy hogy magukba olvasztották az idegen hatást, de azzal nem keveredtek. A tiszta elemek összekeverése, zagyválása hanyatlást és pusztulást eredményez. Hasonlóan lehetetlen találmány a Világzene elnevezésű kísérlet. A tudomány és a pénz világa lehet nemzetközi a kultúra csak nemzeti lehet. Ennyit a hatalom bölcsességéről.

Ezért gondolta Platon, hogy a filozófusok, tehát a bölcsek irányítsák a világot, a katonák pedig védjék a városállam vagyonát és népét…

A filozófusok olyanok, mint a kertészek a dzsungelban. Amit délelőtt nemesítenek, azt délután a vad természet visszahódítja. Nehéz elérni, hogy bölcsesség, a jóság, a belátás és a szolidaritás felülkerekedjék ezen a megromlott világon. Ebben nem hiszek, pesszimista vagyok, noha magam is azon dolgozom, hogy ez megváltozzon. Meg kell, hogy változzon!

És a kultúra szerepe?

A kultúráról szólván látni kell, hogy egy olyan világban, ahol  egyre jobban minden a pénztől és a rejtett kapcsolatoktól függ, egyre kevesebb remény van arra, hogy megszabaduljunk a manipulációtól és visszataláljunk önmagunkhoz, lelki szükségleteinkez. Ki kell mondani, rossz úton járunk. Új utat kell találnunk. Korábban, egyszer egy tanítványom megkérdezte tőlem, ha egy komponista visszatér valamely előző kor hagyományaihoz, akkor az visszafejlődés?  Mondtam neki – nézze, amikor bejöttünk ide ebbe a terembe jó volt a levegő, mostanra elhasználódott….  Ha kinyitom az ablakot és helyreállítom a terem levegőjét, akkor ez visszafejlődés? Tudnunk kell, hogy tetteinkkel az életet szolgáljuk, avagy a halál birodalmát építjük. Vonatkozik ez a zenére is. Ha a zene nem szólítja meg a lelkünket, nem építi szellemünket, katarzis nélküli, az csak öncélú játék, vagy a véletlen hangok tapétája. Az ilyen képződményt nem nevezhetjük művészetnek, csak ipari zenének. Létrehozása nem alkotás, csak gyártás.

Ha az elmúlt húsz évet vesszük, mit mondhatunk? Honnan jöttünk, hová érkeztünk?

Oda érkeztünk, hogy nagyon megosztott a magyar társadalom. Az emberek döntő többsége, 95%-a nem is zenét hallgat, hanem hangos, gépies pufogást. Olyan zenét,-  építészeti hasonlattal élve – mintha harminc centiméter belmagasságú lakásban kellene csúszva-mászva élnünk, a felmagasodás reménye nélkül. A fiam azt mondja, az emberek azért hallgatják ezt a zenét, mert erre szoktatták őket, ezt a nyelvet ismerik.

Képesek lehetünk-e arra, hogy ezt a folyamatot megváltoztassuk?

Ehhez az kellene, hogy a kultúra értékeinek rombolását megállítsuk.

De ez világjelenség!

Sajnos, de Magyarországon még annál is  rosszabb a helyzet.

A nemzeti zenék szinte teljesen hiányoznak a hazai médiumokból is…

Igen, mert a nemzeti zene, s minden ami nemzeti akadályozza a tőke szabad áramlását, ezt bizony nem nagyon szeretik. Hatalomra került az atonális,  racionális zene, melynek logikája nem zenei. Ez nem hódítja meg sem a muzsikusok sem a zeneszerető emberek szívét.  A döntéshozók többnyire ezt az irányzatot támogatják.

Kik ezek a döntnökök egyáltalán?

Ez egy koncertszervezési világháló, amelybe belekerülhet a zeneszerző, ha megfelel bizonyos követelményeknek. A követelmény az internacionális, liberális zenei stílus kötelező gyakorlata. Ez a zene mindegy hogy hol készült Ausztráliában vagy Kanadában, Svédországban vagy Magyarországon, mind teljesen egyformán hangzik. A szervezők szerint ezek a zenék „jól utaznak”.

Szeretném, ha most Balassa Sándorról beszélnénk. Hol tartasz?

Most épp az op.116-nál tartok. Számos zenekarra írt művem született az elmúlt években. Karl és Anna után még egy operát komponáltam, a Földindulást. Kodolányi művéből magam írtam a szövegkönyvet. A történet az Ormánságban játszódik; a magyar földről és a magyar életről szól. A darabot tizenegy éve fejeztem be, de mind a mai napig nem került bemutatásra. Az Operaházzal több ízben tárgyaltam, Győriványi-Ráth György igazgató-karmesterrel már a szereposztásról is beszéltünk, akit annak idején hirtelen leváltottak. Jött Szinetár Miklós, Ő is megígérte a bemutatót… de tíz év óta nem történt semmi. A jelenlegi vezetés pedig hallgat mint  potyka a szatyorban. Kórusművek, kamarazenék után Ládafia címmel tizennégy zongoradarabot írtam az ifjúság számára. A zenekari művek közül megemlíteném az Utazások Biharban címűt és a Trianont.

Ez utóbbinak mikorra várható a bemutatója?

Talán sikerül Debrecenben műsorra tűzni. Kocsár Balázs vállalta az előadást és a város kulturális vezetése is támogatja a tervet. Számomra ez a bemutató a személyem körüli „berlini fal” lebontásához hasonlítható.

Ezek a művek népzenei alapvetésűek?

Nem. Például az Utazások Biharban sajátos problémát vet fel. Bihar-megyét három nép, a román a magyar és a cigány lakja, azon kivűl a megye két ország területén fekszik. Bármennyire is „Kárpát-medencei hallásom” van, zenei szempontból szinte megoldhatatlan feladatot jelentett volna a népzenei megközelítés. Egyetlen helyen hangzik fel benne népdal:  „Messze van a nyíregyházi kaszárnya”… - énekelte édesanyám tésztagyúrás közben – mert édesanyám maga is bihari születésű volt. Pályám elején kerültem a népdallal való közvetlen kapcsolatot. Kodály és Bartók működése nyomán a zeneszerzői feladatot befejezettnek és lezártnak éreztem. Az idő múlásával megváltozott a helyzet. Az emberi világ tehetetlenül vergődik az önmaga által létrehozott pusztító  erők örvényeiben, sem utat, sem vigaszt nem talál. Ebben a romlásban minden emberi és természetes közlés felmutatása gyógyító forrásként hat. A művészet feladata ma is az emberi lét visszanemesítése, a lárma megszelídítése, a hangok közötti rokon-vonzalmak visszaállítása, valamint közösségteremtő új szépségek feltalálása. Talán nem különös óhaj, ha beül a hangversenyterembe a zenére szomjas ember az idegen hangzású „kortársi giccs” mellé vagy helyett kapjon valami  mást, valamit, amely ismerős és fontos számára, hiszen az ő nyelvén szól, az ő lelkéből fakad, ismerjen rá a rég elfeledett hangra, mely lelkében  eddig is némán ott rejtőzött. E hang megzengetése új életre keltése a zeneszerző fő feladata. Az időkön átívelő küzdelem és remény hangjai segíthetnek egy tisztább, emberibb jövő megteremtésében.

Van tehát remény?

A magyarság reménysége ezúttal azonos az emberiség reményeivel.